Thaiföld – az egyik út

IMG_7350

Thaiföld  – az  ország, melynek meleg éghajlata, szépséges tengerpartjai, áthatolhatatlan dzsungelei, világraszóló konyhája és titokzatos kultúrája mindig is vonzotta az utazókat. Az alábbi írás 16 ember kalandjait meséli el, akik együtt vágtak neki a nagy útnak.

Október 31.-én egy nagyon borús, ködszitálós napon indult el kisbuszunk a bécsi -schwechati reptérre. A szokásos méregdrága kávé kihagyhatatlan volt és gyorsan kiürültek a “házival” megtöltött laposüvegek. Közben összeismerkedett a csapat és innentől no stressz, hanem nyaralás.  A bőröndleadás után, becuccolás a nagy madárba, ahol igyekeztünk kényelmesen elhelyezkedni, mert szilárd talajon csupán 10 óra múlva leszünk, ráadásul +6 óra időeltolódással.

Érkezés Bangkokba

Ha valaki a rendezett, tiszta városokat kedveli, akkor az messzire kerülje BKK-ot. Én nagyon szeretem,  hatalmas forgalommal, a benzingőzzel, a szemetes utcákkal, a mindenféle “viziállatokkal” teli koszos klongokkal (szerk.: vizi utak – kanálisok) a multikulturájával, a bulinegyeddel, masszázs szalonokkal, éjszakai piacokkal. Kedvelem a harmatos reggeleket a thai-chi mesterekkel a Lumphini parkban, a város egyfolytában főző- és étkeztető negyedeit, az éjjel-nappali nyüzsgéssel teli, az agglomerációval együtt csaknem 12 milliós színes, villogó metropoliszt.

A reptéren thai kísérőnk Crocodile Dundee várt, talpig terepszínü göncben és kalapban, összehúzott szemöldökkel. Nevét persze tőlünk kapta, mert nem egy mindennnapi figura volt. Már csak a hatalmas kés hiányzott. Barátunknak nem volt jó hangulata ami furcsa, mert itt még morcos thai emberrel nem találkoztam. Hát elvégre ez a Mosoly Országa kellene legyen.Suvarnabhumi

A fene se gondolta hogy thai Dundeeval nem fogjuk kedvelni egymást és ez gond lesz. Ott kezdődött, hogy eleve azt hitte, hogy túlélő kiképzésre jöttünk és az ő feladata, hogy a túra végére felderítő katonai őrsöt faragni belőlünk. Sajnos ez nem jött be, leginkább azért nem, mert én voltam az a bizonyos másik dudás a csárdában. Gyakran végignéztem barátaimon, akik sárga, terepszínű, pink  stb. pólókban, nagy karimájú nyári kalapokban és divatos szemüvegekben pompáztak, és egyfolytában mosolyogtak …. és nem értettem, hogy is juthatott ilyen egetverő hülyeség az eszébe. Hát ja, van ilyen.

Beérkeztünk a bangkoki szállodánkba. Itt aztán  gyors zuhany, cipő- és ruhacsere után hazaküldtem Dundeet, akit megnyugtattam, hogy bár csak “turista” szinten, de ismerem a várost és pontos tervem van, hova megyünk. Ez nem tetszett neki, de lelkemre kötötte, hogy legyek nagyon óvatos. – Reggel 8.00-ra jövök, addigra mindenki készen legyen – vakkantotta oda és válaszomat meg se várva, nagy léptekkel elviharzott. Mitán magunkra maradtunk, elmondtam néhány alapvető óvintézkedést és végre elindultunk a városi kalandra. Ez fontos volt, mert ismerjük a filmbéli mondást : Akit egyszer Bangkok elnyel …  Nos, hajrá, hadd szippantson be minket a város és nézzük meg részben mivel közlekednek a hazaiak.

Longtail boat (hosszúfarkú csónak)  – Leballagtunk a közeli klong kikötőjéhez. Az ezeken fel-le ingázó csónakok olyanok, mint máshol a troli, csak ez éppen vízen megy és a kalauz mezítláb, a csónak “karimáján” járkálva szedi be a viteldíjat – ami fillérben sem mérhető.  Azért jó, ha van egy kis helyismeret, és tudjuk hol szeretnénk kiszállni.  Márpedig mi az Arany Hegyhez ( Golden Mount, 80 m) az Ayutthaya korból származó Wat Saket arany színű, harang alakú sztúpájához igyekeztünk. Miután megmásztuk a csúcsra vezető lépcsőket, jutalmunk a lehengerlő látvány volt a városra és akadt idő beszélgetni, majd elmerülni a titokzatos keleti kultúrában is.

By Julia
Longtail boat – a hosszúfarkúk

Tuk Tuk – bár szörnyűséges hangjuk van és csak úgy ontják magukból a benzingőzt, Délkelet Ázsia háromkerekű, motoros járműve kihagyhatatlan. Persze mire kialkudsz egy elfogadható árat, az kemény menet és még igy sem lehetsz benne biztos, hogy nem visznek-e be útközben egy  üzletbe “amit feltétlenül meg kell nézni”. Persze a tuktukos ezért a boltostól jattot kap. Velünk ezt ki kellett kihagyniuk, így miután keresztülcikáztuk a forgatagos, szájtátós Kinai Negyedet is (mint a filmekben), a néhol fület- és hajattépő sebességre kapcsolva, hamarosan elértük a megadott helyet. Ezzel sikerült vérnyomásunkat és adrenalinszintünket eléggé helyretenni, mert mindenki hangos nevetéssel, levegőt kapkodva, itt-ott remegő térdekkel tápászkodott ki a tragacsokból.

Az első kaja

mivel elegendő benzin – és dízelgőzt nyeltünk útközben, egy kicsit tisztább helyre vágytunk. Így Pratunamban, tetőtéri, kissé nyugalmasabb vacsihelyet választottam, ahol mindenki végigkóstolhatott néhány “látható” fogást, amolyan első gasztroélményképpen. A hely lényege, hogy leginkább hazaiak járnak az önkiszolgálós étterembe. Ha először választunk ún. utcai vagy éttermi kaját, talán jobb, ha indításként a kevésbé  “spices” azaz fűszeres vagy csípős mellett döntünk. Persze aztán húzzunk bele. A helyi konyháról később majd itt olvashatsz

Baiyoke Sky Tower
a Skytower – BKK büszkesége

Baiyoke SkyTower – pár száz méterrel odébb magasodik Bangkok nevezetes felhőkarcolója  a Skytower. Az épületet többféleképpen emlegetik, mint városi pazar kilátót, flancos vacsorázóhelyet vagy akár kitűnő szolgáltatásokkal rendelkező szállodát. Mi viszont előtte degeszre ettük magunkat, szállásunk már volt, így maradt a kilátás az esti, kivilágított városra.

Már az is felér egy kis adrenalinnal – legalábbis nekem – aki a nyüzsgés ellenére próbáltam egyben tartani a csapatot – , hogy átverekedjük magunkat a szűk utcákon, ahol mindkét oldalon ruhák, textilek tömege lengedezik, eléggé besűrűsödik a levegő és néha furcsa dolgok csordogálnak az úttesten. Amúgy meg csak libasorban tudtunk ballagni. Persze olyan nincs, hogy a lányok meg ne állnának legalább egy kis ruhavizitre: Muti  milyen anyag ?

Kilátás a Baiyoke Sky Tower

A Sky-ból a nappali kilátás sohasem fogott meg, ugyanis  a  város feletti szmog miatt ez eléggé korlátozott. Viszont este igazán lebilincselő a látvány. Rengeteg villogó, színt – és formát váltó fényreklámmal, tekergőző, csillogó kocsisorokkal. Mintha fekete bársonyon megannyi aranyláncot szórnának széjjel. A felmenet elég viccesre sikerült. Jó csallóköziként, hogy ne vesszük el egymást – egyszerre szerettünk volna vagy legalábbis egymás után beszállni a gyorsliftbe. Igen ám, de mi van ha a csapat közé néhány maláj, kínai keveredik, mindegyik egyszerre beszél, más nyelven és persze  más emeleten száll ki? Lett ebből kalamajka, de végül megtaláltuk egymást és fent mindenki elégedetten dőlt hátra egy színes itallal a kezében. Viszont minden igyekezetem ellenére sem tudtam mindenkit kikönyörögni a torony tengelye körül forgó, nyitott kilátóra. Leginkább a tériszony miatt.

Innentől már csak a Metro maradt, amivel visszatértünk a szállodánkba. Az időeltolódás, a meleg és az eszméletlen fáradtság megtette a hatását, félholtan zuhantunk  ágyba.

A megmaradt cipő, Arany Buddha, Smaragd Buddha meg a többiek

Thaiföldön általános illemszabály: ha belépsz, cipőt le. Legyen az templom, szent hely, lakás, iroda … ahol az ajtó előtt cipőket látsz, már veheted le a sajátodat is.

DSC_3381

Történt egy utam alkalmával, hogy a templom előtt levetett cipőmet (egy ferrari piros NIKE , amit azóta siratok) valaki elvitte. Először dühöngtem, de ez Thaiföldön nem jó dolog. Aztán jött a helyi őrség, intézkedett és előállítottak egy remegő embert, kezében egy leharcolt piros Nike cipővel. Szegény égre-földre esküdözött, hogy az övé. Persze hogy az volt. Több gyanúsított nem volt, így mit tehettem? A tüzes aszfalton, zokniban rohantam ez első üzletig, ahol vettem egy ronda surranót. Attól fogva Bangkokban ócska, No Design cipőben járok, ez nálam alapszabály.

Ezen a reggelen azonban helyi vezetőnkkel Dundeeval találkoztunk, akinek morcossága mit sem változott. (ez az ő saját folklórja lett). Néhány társamat elküldte átöltözni, mivel még tartott a Bhumibol király halála miatti gyászév és szigorították a ruhakódexet a Gran Palace-nál. Ezután hozta a kisbuszt, hogy kényelmesen végigjárhassuk Bangkok világraszóló nevezetességeit: Grand Palace pazar épületeit, kertjeit, az Arany Buddha, Fekvő Buddha káprázatos szobrait, amely körül végigcsilingeltük az utat  – ahogy aprópénzeket szórtunk a szobor körüli rézedényekbe.

Sajnos a GP-nál Dundee elővigyázatossága ellenére sem volt megfelelő ruházatunk, így a közeli textilesnek megdobtuk az aznapi forgalmát, néhány szörnyűséges elefántmintás bő bugyogó vásárlásával. Siralmas látvány voltunk, de elnézve a többi látogatót, úgy hiszem nem az idén készültek a legjobb turistafotók. Legalábbis a Palotán belül. 🙂

Hajózunk a Chao Praya-n 

Délután megint búcsút intettem Dundeenak, de előtte még ebédeltünk a kikötőben. Ezzel sem vívtam ki rokonszenvét. Neki más  terve volt, és én megint áthúztam. Az arca ezt tükrözte: “Hogy ez milyen lusta, zabálós banda!” . Aztán úgy döntött, megleckéztet: –  Akkor azzal mész vissza, amivel akarsz,  – és elvitte a kisbuszt a sofőrrel együtt .

Ha van B terved, akkor nincs baj. Nekem pedig volt. Kedvenc mondásom: Alkalom szüli a csavargót. Adódott hát a helyzet a vízi buszozásra a hatalmas Chao Praya folyón. Míg a beszállásra várakoztunk  hallásunk kissé megromlott, mert a hangosbeszélőbe ordítozó járatkoordinátor velőtrázó hangon terelgette az utasokat a nekik megfelelő hajóba. Örültem, hogy megúsztam dobhártyaszakadás nélkül, mert ez a hülye közvetlen közelről ordított arcomba, hátha nem hallottam Ez teljesen mindegy volt, mert thaiul úgysem tudok. De ezt is túléltük.

Azonban a beszállás után igazi élmény, kis hajóban állva (!), erősen kapaszkodva, akár egy tömött villamoson, hasítani a vizet. Mindeközben pompás kilátás nyílt a folyó túlpartján fekvő Alkonyat Templomára. Másnap lelkesen meséltük Dundeenak utazásunkat a folyón. Erre olyan utálattal mért végig, hogy arcomra fagyott a mosoly. Miért nem kedvel? Nem értettem.

Skytrain – vasút a város felett

A vízibuszból kiszállva, röviden elméláztunk  a királyi folyó partján, majd újabb szállító eszköz után néztünk. Ez pedig Bangkok másik büszkesége, a város felett hatalmas betonpilléreken kígyózó gyorsvasút a Skytrain volt. Csapatunk női szakasza közben indult volna shoppingtúrára. De valami szép hely legyen, eredeti áruval. Mi sem egyszerűbb, itt a luxus bevásárlóközpontokból is lehet válogatni. Mikor üres kézzel és szemforgatva tértek vissza, világos volt ez nem az amire számítottak. Híresztelésekkel ellentétben Thaiföld nem olcsó, legalábbis nem mindenhol. Viszont a patpongi éjszakai piac mindenkinek a kedvére tett: a csajok vásárolgathattak, a pasik meg legeltethették szemüket a nyitott bárokból itt-ott felbukkanó, félmeztelenül táncoló csajokon vagy mosolyogtak a magukat kellető ladyboyokon. Néhányan pedig, akik csak lazulni akartak, azokkal elleptünk egy nyitott utcai bárt és egy hatalmasat szórakoztunk. Végül már csak néhány óra választott el bennünket a másnaptól. Hiszen reggeli után agyő Bangkok és indulunk északnak.

Utazás a Kwai folyóhoz

Ezen a reggelen Dundee és köztem nagyon elmérgesedett a helyzet. Janusznak, bangkoki barátomnak/kollégámnak már az első napon kellet volna jelentkeznie, de tudtam érkezésünk előtt Chilébe utazott. Így mivel nem hívott, gondoltam meghosszabbította utazását. Mindenesetre felrovom neki, hogy egy ilyen ellenséges, morcos, kiszuperált katonát küldött kísérőnek, mint ez a Dundee….  Hol maradt a drága Mr. Nong??

Reggeli után az adott időben találkoztunk vezetőnkkel, akinél pechemre megint sikerült kihúzni a gyufát. Endre barátunk, mivel előző nap megszellőztette bukszáját, szüksége volt helyi pénzre (Baht), így elküdtük a kb 100m-re lévő váltóhoz. Sajnos túlszaladt a dolgon és ezzel (pénzváltót keresgélve), 30 perccel elhúzódott az indulás. Dundee tombolt, én pedig úgy éreztem, lélekben kiosztotta rám a halálbüntetést.

Hamarosan  magunk mögött hagytuk Bangkok zaját . Kanchanaburi tartomány felé tartottunk, ami az ország (és a város) éléskamrájának számít. Nemzeti konyhája a legjobbak közé tartozik, nemcsak thai hanem világviszonylatban is. Egyszer – éppen Mr. Nongnak köszönhetően  – ettem egy elhagyatott erdei kis faluban – ahova még rendes út sem vezetett – egy kis családi kifőzdében. A fogadtatás szívélyes,  az ételek fenségesek és frissek voltak. Igazából Ázsiában azóta sem ettem, még csak hasonlót sem.

IMG_6732
Az első ebédelőhely

Útközben

Kihagyhatatlannak számít útközben az orchideafarm, a teakfából készülő, gazdagon faragott hatalmas asztalok, székek. Érdekes a bemutató, ami közben megtanultuk a kókuszdió számos felhasználásának módját. Mindeközben haladtunk aznapi csúcsprogramunk felé, ami nem volt más, mint az úszó piac. Lélekben igazat adtam Dundeenak a dühöngése miatt, mert a késésért nagy árat fizettünk és jókora tömegbe futottunk bele. Mire elhelyezkedtünk csónakjainkban és nekilódultunk (volna), többször is torlódó csónakokba akadtunk el. De klassz volt a csapat, a humor egy percre se hagyott el minket.

Napjainkra a piac inkább turista attrakció, ezért sokszoros áron adnak mindent. Mi inkább csak szórakozásból vásároltuk néhány hatalmas “fürt” banánt, kalapot és az éktelen hőség ellen színes legyezőket.

Kora délután meglehetősen kiéhezve elértük a Kwai folyót. Első utunk az úszó étteremhez vezetett, ahol tengernyi mennyiségű, istenien készített kajával vártak bennünket. Hihetetlen kilátásunk volt a hídra, amely hírnevét leginkább a “Híd a Kwai folyón” c. világhírű amerikai filmnek köszönheti, mint a történelemnek. Természetesen később  végigbandukoltunk rajta, készültek a jobbnál jobb fotók.

Első éjszaka a dzsungelben

Az ebéd utáni szieszta nem nyúlt hosszúra, hiszen jó néhány kilométer volt még előttünk. Kicsit nyugtalanított a gondolat vajon társaim hogyan fogadják majd a bangkoki szépséges szálloda után, az őserdei úszó viskókat, amik csak csónakkal közelíthetőek meg. Ráadásul nincs villany, folyó víz is csak mosakodásra szolgál. Persze mindezt tudták, de azért kissé tartottam tőle. Mint később kiderült teljesen alaptalanul.  A nap lassan ereszkedett alá, így tudtam, hogy szállásunkat már csak sötétedéskor érjük el. Érdekes lesz az étkezés petróleumlámpák fényében, hát még az esti tisztálkodás. 😊

Szürkületkor elértük a sűrűn benőtt taligautat, amin leereszkedtünk a folyó kis mólójához. Kisvártatva megérkeztek a hosszú farkú csónakok. Ezekbe kerültek bele csomagjaink és az utasok egyaránt. Felbőgtek a hatalmas motorok és hamarosan árral szembe hasítottuk a Kwai langyos, barna vizét. Lassan elhagytunk a modern civilizációt és egyre beljebb haladtunk Thaiföld áthatolhatatlan öserdejébe.

Bár mindenki várakozásteljesen pillantgatott körbe, de a szürkeségbe hiába meresztgettük szemünket, nem sokra mentünk vele. Kb. fél óra elteltével apró fénylő pontokat pillantottam meg. Előremutattam – mivel a csónakmotorok zaja elnyomta szavaimat – hogy az ott már a szállásunk. Nemsokára feltűntek a vízen békésen ringató, nádfedeles házak, amelyek szépséges fényárban úsztak, köszönhetően a sok lámpásnak. Többször jártam itt, mégis minden alkalommal nagyot dobban a szívem, annyira lenyűgöző hely.

A moonok kedvesen, hajlongva és mosolyogva  fogadtak, miután csónakjaink a mólokhoz siklottak.  – No problem mam, a csomagokat intézzük– mondták majd egyenesen vacsoraasztalunkhoz vezettek. Miután recepción elintéztem a formalitásokat, mindenki beköltözött szobájába, de előtte még lelkükre kötöttem: elalavás előtt  el kell oltani a lámpást. Láttam itt már svéd turistát, aki oxigénhiány miatt reggel igencsak rosszul ébredt. A vacsi után megnéztük a törzs zenés-táncos előadását, ami egy szerelmi történet köré van felépítve. A kísérő zene nekünk nem annyira dallamos, viszont nagyon érdekes, már ha nyitottak vagyunk ilyenre. Mi pedig azok voltunk.

Nem várt nehézségek

Amikor reggel kissé hunyorogva kiléptem szobámból, napsütés és a folyón lassan felszálló pára fogadott. Lélegzetelállító. Néhányan már a mólókon üldögélve élvezték a gyönyörű pillanatokat. Aztán mikor megláttak, tekintetük aggódóvá vált: – Helló, jó reggelt! Valami gond van ? – Háát, nem tudjuk .. a Mónika …nagyon rosszul van. –  hangzott bizonytalan válasz.  A petróleumlámpa  – ez ugrott be elsőként. De nem. Mónika erőtlenül feküdt és eléggé ramatyul festett, de legalább láza nem volt. Mivel csapatomban három nővérke is van, nem is akármilyenek, nem annyira aggódtam. Úgy döntöttem, hogy a délelőttre betervezett törzsi falulátogatás és őserdei barangolás helyett, betegünk inkább pihenjen és miután visszatérünk, addigra talán lábra áll. Sajnos nem így lett.

School in the Moon village
Iskola az őserdőben (Moon village-falu)

   Dundee -szokásához híven- a semmiből bukkant elő. Mikor előadtam mi a gond, sztoikus nyugalommal válaszolt: Tegnap, ebédkor sokat evett… mindenfélét. Láttam. – Szóval ott a szeme mindehol – gondoltam – , de ettől még nem oldódott a dolog, Délután újra csónakba kell szállnunk, majd továbbutazni. Dundee a katonai agyával ragaszkodott hozzá, hogy társunkat hagyjuk hátra, az ő szavaival élve: Vesztünk egy katonát, de megnyerjük a csatát. Most már én is utáltam őt, és persze erről hallani sem akartam. De való igaz, ilyen állapotban képtelenség lett volna végighurcolni egy beteget. De a moon törzs segített. Bevállalták, hogy társunkat csónakon átszállítják a másik szállásunkra. Gondoskodtak a további ápolásáról is. Ismerve a helyi viszonyokat ez nagy dolog, hiszen mindössze három csónakjuk van, ami nagy kincs nekik . Ezek ugyanis áru, csomagok és persze pontos időbeosztás szerint turisták  szállítására való. A betegszállítás egy másik szállásra plusz feladat, amit most ők ingyen vállaltak. A moonok lelkére kötöttem, hogy nagyon vigyázzanak rá, bánjanak körültekintően vele és helyezzék biztonságba őt. A maguk csendes módján megnyugtattak, hogy biztosan így lesz. Nem tudok eléggé hálás lenni nekik, mert a legmesszebbmenőkig vigyáztak rá, gondoskodtak mindenről. Én sem tudtam volna jobban.

Hellfire Pass –  azaz a Pokoltűz Szoros

Vannak helyek, amelyekre bármikor szívesen megyek. Aztán meg olyanok, amiről tudom, hogy az először odalátogatónak érdekes, fontos lehet – bár jómagam inkább messze elkerülném. Temető, háborús (halálvonat) múzeum (Death Railway Museum) -amelyek feltérképezik és bemutatják a japánok Ázsiát bekebelező terveit (1930). A csaknem járhatatlan terepen való vasútépítést, azért hogy a japcsik zavartalan átjutását segítse, egy Thaiföld _ Burma vonalon Indiába.

Több százezer áldozat ázsiai és több mint 60 ezer, a nyugati szövetségesek katonáiból lett hadifogollyal építtették (brit, ausztrál,, holland stb.), embertelen körül a körülmények között. Az volt az “ambíciózus” terv, hogy  az őserdő sziklaormait kézi szerszámokkal, puszta emberi erővel átvágatják a foglyokkal, hogy azon futhassanak a halálvonat sínjei – hát ez a Pokoltűz Szoros. Itt végigsétálni számomra  mindig nyugtalanító és torokszorító érzés.

A hadifoglyokkal, ha nem a betegségek, járványok, a végkimerülés, az erdő vadállatai, a viszontagságos  és csapadékos időjárás, akkor a japán katonák brutalitása vagy az éhhalál végzett. A nyugati nagyhatalmak a háború befejeztével az itt elhunyt katonáknak szépen ápolt emléktemetőket létesítettek. Az egyik ilyen a múzeummal szemben van, mintegy hétezer sírhellyel. Az ázsiai áldozatokról szinte még csak feljegyzásek sem maradtak. Megdöbbentő.  Úgy éreztem a mai napunk mindenképpen elgondolkodtóra sikerült.

Az Erawan vízesés – Erawan Waterfall

Délután visszaindultunk megint a dzsungelbe, hogy még egy felejthetetlen éjszakát töltsünk, immár nem a vízen, hanem a trópusi erdő mélyén, magasan a folyó felett. Útközben sikerült telefonon elérnünk lábadozó társunkat, aki már jelezte, hogy sokkal jobban van, tehát a holnapi túra részéről menni fog. Visszafelé tettünk egy nagyobb vargabetűt és felkapaszkodtunk az Erawan Vízeséshez.

Az út egy darabon kocsival járható, aztán gyalogosan kaptattunk felfelé a meglehetősen embert – és légzéstpróbáló, 98 fokos páratartalomban. Dundee pedig gyilkos tempót diktált. Értelmetlennek láttam társaim kínzását, így megegyeztünk, hogy szép lassan sétáljanak fel. Majd fent találkozunk. Én viszont négyszemközt maradtam vezetőnkkel      (akár csak neki, nekem is jó kondim van és egy pillanatra sem lassítottam) és elérkezettnek láttam az időt, hogy letörjem szarvait. – Ide halgass, ők ide nyaralni jöttek, azért, hogy mellette megismerjék a hazádat, kultúrátokat, amibe beletartozik a természet, a gasztronómia, a történelem. Te meg ahelyett, hogy mindezt érdekessé tennéd, állandóan morogsz, néhol kiabálsz, követelőzöl és parancsolgatsz. Ez a mai nappal megszűnik és mondom neked az lesz, amit én mondok, mert megesküszöm, hogy panaszt teszek Janusznak, hogy rossz embert adott mellém.  Teljesen használhatatlan vagy – Na ez megtette a hatását.  Megtorpant, szemtől szembe álltunk. Arca megkeményedett, a szemében azonban valamifajta gyötrődést láttam és pillanatnyi bizonytalanságot, aztán csak ennyit mondott: Jó, majd mondd meg neki. Biztos voltam benne, hogy mást akart mondani. De vajon mit? Kissé nyugtalan lettem, de elhessegettem a sötét felhőt a gondolataimból. Nem sokkal utánunk a többiek is felértek.  Végre, hosszú idő után volt egy kis idő pancsolásra: Élveztük a több szinten lezúduló meleg, csaknem kék színű víz simogatását.  Én pedig fittyet hányva Dundee utasítására, egy órával több pihenést engedélyeztem magunknak. Emberünk, bár összeszorított szájjal, de türelmesen várt a parkolóban.

Az dzsungel – The jungle

Még napnyugta előtt elértük az erdőn át vezető ösvényt, amin csak lassan, meglehetősen zötykölődve, sikeresen elértük szálláshelyünket. Természetesen Monika már nagyon várt minket, kicsit még sápadt volt, de határozottan mosolygósabb. Így újból együtt volt ez egész brigád. 🙂

A paradicsomi környezet mindenkit lenyűgözött. Azt hiszem leginkább a hatalmas szobák, ahova szinte bejött a természet. Bungalószerűen kapcsolódtak egymáshoz. Mindegyikhez kikövezett ösvények vezettek, buja növényzettel, itt-ott kisebb-nagyobb tavacskákkal, csordogáló patakokkal. Ezeket egy nagy melegvizű tó táplálta, amelynek egy részébe csodálatos medence nyúlt bele. Pár perc múlva rájöttünk, hogy a hely csak ránk várt, más vendég szinte alig – így vacsora előtt birtokba vettük nemcsak a medencét, de a forró források felett kialakított ülőmedencéket is. Ez most csak nekünk, csak ma. Határtalan volt a jókedvünk. Vacsoránkat pedig a lehető legjobb hangulatban költöttük el. Úgy gondoltam Dundeeval lezárom a napok óta tartó harcot, így meghívtam asztalunkhoz. Egy pillanatra meghökkent, de visszautasította. Mielőtt aludni tért volna még odaszúrta: “Ébresztő reggel 8.30kor”. Neki ilyen volt a “Jóccakát”.

Adrenalin, Bangkok … aztán most már nyaralunk

Kora reggel ébredtem, csak egy csendes bolyongásra vágytam ebben a festői környezetben, míg a többiek békésen szunyókálnak. Hittem én. Mert Dundee, hogy biztos legyen benne, hogy mindenki időben a “helyén” lesz, hatalmasakat dörömbölt a masszív szobaajtókon beordítva :  Brékfászt !! (Breakfast), azaz Reggeli! – Nálam nem merte, de az is lehet, hogy látta korai bóklászásomat. Ezeket a húzásait azért nehezen szoktuk meg.

Reggeli után a kávét már mindannyian együtt szürcsölgettük a dzsungel fakoronáit súroló teraszon – a Kwai folyó pedig végeláthatatlanul kanyargott alattunk. Ennek a reggelnek minden pillanatát máig látom, hallom és őrzöm.

A Halálvonat – Death Railway és Good bye Dundee!

Pontosan emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt először utaztunk rajta. Kíváncsi voltam, vártam, élveztem aztán meg féltem. A mai napon ide vitt az utunk. Az utolsó túra a Kwai mentén. A néhol nehézkesen döcögő vonat, félelmetes kanyarokba dől, ami sajnos kitűnően belátható. Ha kihajolunk az ablakon, és visszapillantunk a vasút felett magasodó sziklafalra, majd pedig le a mélységben tekergő folyóra, majd a zakatoló vonatkerekek alatt  összevisszaságban álló , magasított talpfákra …. Hááát elég rémisztő. Na de adrenalinlöketnek épp megfelelő.

Vonatunk befutott arra az állomásra, ahol már várt kisbuszunk és a néhány napos éden után elindultunk Bangkok felé. Útközben azért még várt egy finom ebéd a folyón. De innentől búcsút intettünk Kanchanaburinak, majd néhány rövid megállóval fűszerezve gyors tempóban a reptér felé száguldottunk. Volt előttünk kb egyórányi repölőút Krabiig. Innentől kezdődött a láblógatós nyaralás, hiszen Krabin töltjük az elkövetkező tíz napot. Igen  … ja és végre megszabadulunk Dundeetól. Soha viszlát!

Aztán az élet ír néha furcsa forgatókönyveket: egy évvel hazatérésünk után Dundee keresett meg a szoc. hálón,  – akkor tudtam meg a valódi nevét. Minden évben szinte elsők között gratulál születésnapomra (pedig a thaioknál nem is szokás), úgy, hogy közben sehol nem nyilvános ez az adat (persze látta az adataimat a túrán). A ritka posztjaimat rendre lájkolja. Sőt meg Valetin napra is ír. Mindez tette és teszi  azért, mert minket láthatatlan szálakon most már örökre összeköt egy szörnyűséges tragédia, amiről mikor útjaink elváltak Bangkokban ő már rég tudott, nekem viszont sejtelmem sem volt. De erről majd később.

Krabi – a szeretnivaló hely 

Késő délután szállt le a a gépünk Krabi repülőterén. Jól be lettünk harangozva, mert a szép tengerparti  Beyond Resort szálloda csinos managere igencsak kitüntető kedvességgel fogadott minket, bemutatta a helyet, majd miután elfoglaltuk szobáinkat, már el is hagytuk azokat, és belevetettük magunkat a Krabi öreg estéjébe.  Az időeltolódás rég a múlté volt, tehát vacsora után  lábmasszázs a számos szalonok egyikében. Ezek után bizony  éjjel volt mire ágyba kerültünk.

Az első napokra nem terveztem semmilyen programot, hiszen az ezt megelőző hat napban sok kilométerrel és rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak. Most itt volt az ideje, hogy kissé megfáradt testünket kényeztessük és a sok átélt kalandot feldolgozzuk.

Thaiföldön a turisták imádják a masszázst. Társaim a pancsolás mellett, állandó pénzforrást biztosítottak a pálmák árnyékában hűsölő masszőröknek.

A fiúk örömmel vették a délutáni apályt. Amikor a part szélessége délután a kétszeresére nővekedett, komoly focicsatákat vívtak a helyiekkel. A lányok előszeretettel bóklásztak a parton.  Volt olyan is, hogy annyira messze merészkedtünk, hogy míg odafelé bokáig érő vízben gázoltuk át a tengerbe folyó kis erecskét, visszafelé cuccainkat már fejünkön egyensúlyozva, nyakig merülve keltünk át az óriásivá dagadt patakon. Igazán vicces, de egyben szívet melengető pillanatokat voltak ezek.

Négy nap után, ideje volt kicsit dolgoznom, így  elindultam egy jó jachtot keresni, amit egész napra kibérelhetünk. Végül aztán a szálloda ajánlata volt a legkedvezőbb. Másnap reggel az általam kiválasztott jacht a felére zsugorodott. A hotel manager látva/hallva az én  elég parasztos zsörtölődésemet, igen gyorsan ki is cserélte egy jóval nagyobbra. Ebben aztán nagyon kényelmesen elfértünk, Így gond nélkül végiglátogattuk az elhagyott kis szigeteket, a festői partokat . Amolyan igazi robinzonos nap volt. Aztán az egyik picurka szigeten megebédeltünk. A hely akkora volt, hogy a felét be is kajakoztuk, felfedezve a sziget belsejében lévő lagúnákat is.

Természetesen bejártuk a környéket néhol gyalogosan, néhol elefántháton, néhol tuk-tukkal, helyenként taxival vagy kisbusszal. Pompás napok voltak ezek.

Aztán egy reggel beütött a fene – pontosan két nappal hazaindulásunk előtt – amikor már javában elllenőriztem az indulásokat, transzfereket stb.  Egy ideje igencsak furcsának találtam, hogy Janusz, bangkoki barátom/kollégám ilyen hosszú ideje nem jelentkezik és csak munkatársa kommunikál velem.  Sürgettem hát a korrekt válaszért. Aztán megírta …. hogy halálos balesetet szenvedett. Egészen pontosan Chilében lezuhant a hegyről. A legnagyobb szenvedélye vitte el: megszállott hegymászó volt,  5 – 8 ezer méteres csúcsokat hódított meg.  Tagja volt annak a néhány emberből álló csoportnak a világon, akik  ezt elmondhatták magukról. Ez igencsak megviselt, hiszen 2000-től dolgoztunk együtt. Csaknem minden nagy túrámat ő szervezte, meg kell mondjam a legnagyobb megelégedésemre.  Kop -kun – khá Janusz & Thailand.

Az utóbbi három évben nem jártam Thaiföldön…. Talán itt az ideje lassan visszatérni, mert ez az ország gyünyörű  és még sok sok meglepetést, kalandot és szépséget tartogat (számomra is). SAWADEKAAAA 🙂

Tagged : / / / / / / / / / / / /
%d bloggers like this: