Grúzia , Kaukázus – a kalandos

Az írás annak a 20 embernek az utazásáról szól, akik kíváncsiak voltak egy olyan országra, ahol mindennapos látvány a mélyszegénység, a nagyvárosban falkába verődő kutyák marakodása, a pottyantós WC , az olcsó taxi, a félelmetes pártépületből átalakított luxusszálloda és a pléhtetős házak, a jobb és bal kormányos autók, a pékségek , ahol még mindig kézzel gyúrják a kenyeret, ahol minden családban tanulják a néptáncot, dalokat, zenét és ahol Zichy Mihályt a nemzet festőjének tartják. Egy ország, amit háborúk tépáztak még a 2000-es években is, és amelyben a fennséges hegyvonulat, a Kaukázus csúcsai a felhőkig nyúlnak. Ide készült néhány kalandos kedvű utazó.

2019 őszén indult a húsz fős csapat, fájdalmasan kora reggeli órában , ráadásul nyirkos hidegben, hogy aztán néhány órával odébb a napsütötte Ázsiában szálljunk le a gépről. Utunk immár szárazföldön, busszal a két fejedelmi hegyvonulat, a Nagy és a Kis Kaukázus között elterülő síkságon folytatódott. A hajnali indulás megtette a hatását, így néhányunkat útközben el is nyomott az álom.

Ősi barlangváros Uplisztszikhe

1. Az ősi barlangváros Uplisztszikhe Ezt a megállót meglepetésnek szántam – mert ugye “ha már itt vagyunk” címszó alatt,nem lehetett kihagyni. Kissé aggódtam, hogy megfelelő lábbelit húzott -e mindenki. Ugyanis a homokkőbe vájt barlangok (ahol van ősi színház, lakás, bortárolók, de még túlélésre szánt alagút is) , ugyancsak megdolgoztatták a legémberdett végtagokat. Szóval megmásztuk sikeresen .

Az időjárás pedig igazán a kedvünkben járt : a csodálatos napsütésben képeslapszerű fotók születtek. Röviden még elidőztünk Goriban is – Sztálin szülővárosában – itt a múzeum is. Ezt a látnivalót kihagytuk , mivel nem kívántuk a véreskezű diktátor ereklyéit belépővel támogatni.

Az Óváros este, kivilágítva igazán hivogató , hihetetlen zenei élettel – jazz, blues, rock, retró …

Érkezés Tbiliszibe – besötétedett mire elértük. Viszont jutalmul a szállodából pompás kilátást kaptunk a fényárban úszó városra. Az pedig helyi “folklórhoz” tartozik, hogy a helyben rendelt vacsorát nem kapkodják el. A pompás ízeknek viszont ára volt, mert volt olyan fáradt vándor köztünk, aki 22 órakor csak a levesnél tartott . Hát ja, légy türelmes és boldog leszel.

Városnézés Tbilisziben – a túra részben visszavezetett minket a város alapításához, a vadászó király és az általa elejtett vadhoz, amely a Tbiliszi -i gyógyforrásoknak köszönhetően kelt újból életre. Az impozáns Narikala erődhöz felvonóval jutottunk el, majd onnan óvatosan araszolva a sziklákba vájt lépcsőkön leereszkedtünk a botanikus kertet érintve, a fürdőnegyedbe.

óvatosan, minden lépésre ügyelve

Láttuk a csodálatos kénesvizű perzsa fürdőházakat , amelyek a föld alá vannak beágyazva és amelyek a kereskedelmi selyemúton érkező karaván vezetőktől, az egykori szovjet karhatalmon át, egészen a csallóközi fürdőzőkig sokféle vendéget látott . A Rikhe parkban bonyolítják a népzenével, tánccal tarkított hatalmas rendezvényeket , amely leginkább majálisra emlékeztet- szóval itt a pihenős, lábfelrakós történet következett.

Volt, aki megpróbálkozott egy-egy pohár finom bort rendelni a teljesen üres étterem hívogató teraszán, de abszolúte eredménytelenül, a kiszolgálás közönyös volt (később ezt helyi szokásnak neveztük el) és vendég nélküli pincérnek esze ágában sem volt kimerészkedni a napsütötte teraszra. Így utunkat bár kissé tikkadtan, de folytattuk az ikonikus Béke híd felé, amelyet este több mint 30 ezer égő világít meg a georgiai zászló színeivel. A hidat a helyiek nemes egyszerűséggel csak “tisztasági betétnek” nevezik.

A vallás – ha egy országot leigáznak, akkor az első támadások mindig a vallási épületek ellen irányulnak, hiszen ez a megfélemlítés legbiztosabb eszköze. Itt bármivel próbálkoztak, évszázadok során a grúzoknak töretlen maradt a hitük és maradtak ortodox keresztények: mélységesen tisztelik a pátriárkát, annak igyekeztét, hogy életben tartsa nemzetét.

Mtschketa-ban az ősi fővárosban, a Svetiskoveli katedrálisban, ahol kereszténységük indult, éppen ezért gyakoriak az esküvők. Reggel még ugyan szakadó esőre ébredtünk, de mire elértük a kopár dombon, az ég felé meredő Jvari kolostort és zarándokhelyet valamint az odavezető köves utat, az időjárás megkönyörült rajtunk, így pompás fotók készültek kolostor tövéből a Kura és Aragvi folyó találkozásáról.

A gasztronómia – itt érvényes: mielőtt ide utazol diétázz ! Minden ételhez fonott kosárban hozzák a frissen sütött khachapurit, ami lehet lapos kifli formájú vagy éppen imeruli sajttal töltött kerek pékáru …. a lényeg, hogy isteni. Néhány étteremnek saját kis péksége is van. A khinkali – sajttal, gombával, marhahús gombóccal töltött tésztabatyu, amit kifőznek és kizárólag kézzel ragadják meg és így fogyasztják – itt ez kötelező éteknek számít . A diót rendkívül sok formában használják – mi a sinori-t fogyasztottuk, ami igencsak kedvelt édesség ( összetekert palacsintákat félbe hajtva, egy öblösebb tálba gondosan beleigazgatják és édes diós -sajtos öntettel nyakon öntik- igazán fenséges és sajnos abbahagyhatatlan. A sós, vajon sült pisztráng, gránátalma öntettel egyszerűen fenséges. De a sertés vagy akár marhából készült ragukat, krumplis -húsos egytálételeket kihagyni főben járó bűn lenne. Ezzel utunk gasztroélményei egyértelműen igencsak jól sikerültek.

….igazi családias falatozás

A konyak Egy Sarajishvili nevű kísérletező kedvű pasas 100 éve kitalálta ezt a fantasztikus párlatot, ami azóta is a világ egyik legpompásabb nedűje. Konyakkóstolónk jó pár éves itala akadálymentesen csúszott le torkunkon.. Feledhetetlen élmény volt, igazi grúz módra elkölteni a többfogásos ebédünket, amelyet hagyomaóányos módon az ún. taman indítja , úgy hogy asztali “áldást “ mond ( ez nekem jutott), majd mindenki hozzáteszi a maga “béke” mondókáját. Fontos, hogy ebben a háborútól megtépázott országban : a béke szóval kell kezdődjön mindenki mondandója. Ez a nap bizony kitűnőre sikerült : egyszerre volt megható, torokszorító, vidám és szórakoztató . Nekem a kedvencem volt. (főleg mert nagyokat nevettünk is )

Kaukázus, a hatalmas A hegység ahonnan a mi őseink is elindultak. Kétségkívül túránk fénypontja. Az időjárás mindig meghatározó , így amikor reggel megláttuk a szikrázó napsütést, tudtuk nagy baj nem lehet. A többórás út olyan félelmetes magasságokban tekergőző szerpentineken vezetett, hogy más választás nem lévén, rábíztuk magunkat a sorsra. Viszont sofőrünk rutinosan oldotta a nehezebb kaptatókat is.

Utunk a csillogó kék víztározók és ősi templomok (Ananuri) mellett vezetett, majd mindez ritkulni kezdett és csak gyérebben lakott településsekkel találkoztunk. Aztán mielőtt buszunkat terepjárókra cseréltük, mindenkinek kijárt egy kiadós, tradicionális ebéd és egy rövid szieszta a szikrázó hegyi napsütésben . Az autók nyögve-reccsenve indultak, majd iszonyú gyorsasággal iramodtak neki a meredek útnak. Bár kapaszkodtunk, ahogy tudtunk, néhol inkább csukott szemmel, mégis remegő térdekkel kászálódtunk ki a kocsikból 2100 méteren. Innen gyalogosan folytattuk utunkat a Gergeti Szentháromság templomhoz és őrtoronyhoz. Erősen zihálva , egymást segítve , fáradt testünket vonszolva legyűrtük a kaptatót, hogy aztán lélegzetelállító kilátásban legyen részünk a körülöttünk lévő hegyekre és a teljesen behavazott 5030 méteres Kazbeghi csúcsra .

Hogy mit adott nekünk ez az ország ? Szívszorító emberi sorsok történeteit, hihetetlen látnivalókat, háborúkkal átszőtt történelmet, szemet gyönyörködtető természetet, csodás gasztronómiát , finom borokat, baráti falatozásokat, rengeteg nevetést …. Hiszem, hogy bőröndünket telepakoltuk azzal az örömmel, ami abból fakadt, hogy mindezt így, együtt láthattuk. Gamarjoba ( üdvözlet ) mindenkinek ! 😊

Következő tervezett túránk 2020 májusa.

Tagged : / / / / / / / / / / / / / / / /
%d bloggers like this: