Új Zéland, a csoda

5. rész Tauranga ( részlet az Ausztrália-Új Kaledónia – Fidzsi – Új Zéland utazásból)

Két hosszú nap hajózás után körvonalazódni látszottak Új Zéland tagolt partjai. Bár Fijihez viszonyítva hűvösebb volt, mire lekászálódtunk a hajóról, megcsapott a semmihez sem hasonlítható, meleg tengerparti levegő. Azt a mindenit itt vagyunk! Új Zélandon, a természeti csodák északi szigetén!

2020 februárjában az Ázsiában, majd röviddel utána már világszerte, félelmetes gyorsaságban terjedő koronavírus híre elérte Óceánia egzotikus szigetvilágát is. Éppen ezért több minisziget még a tengeri felségterületére sem engedte be a hajókat, a repülőjáratokat pedig csak korlátozott számban. Mégpedig a kisszámú lakosság védelmének érdekében. Nos éppen tilalomnak köszönhetően keveredtünk ide, Új Zélandra. Szóval megint beigazolódott a magyar szólás: minden rosszban van valami jó.

Bár nem rendelkeztünk a belépéshez szükséges vízummal, a hajóstársaság pár nappal az érkezés előtt rendkívül flottul, egy nap alatt oldotta a kényes kérdést, így még aznap mailben megérkeztek a várva várt belépési engedélyek. Hát ezzel megvolnánk.

1. nap –  Ez a maorik, a kivik és az európai bevándorlók országa, ahol sokkal több a birka, mint lakosok száma, ami jelenleg 4,8 millió. A világ ezen aprócska részén hófödte csúcsok, hívogató tengerpartok, áthatolhatatlan erdők, forró égbeszökő gejzírek, működő és gyakran ki is törő vulkánok vannak. Mi Tauranga-ba érkeztünk. Az agyoncsacsogott vámellenőrzés helyett : semmi táskanézés, kérdés. Lazán hoztak egy német juhászt, amely alaposan körbeszaglászott mindenkit. Ő tutira “megmondja” kivel van gond.

Bárhova megyek a világban- nyilván a rám ragadt rutinból, hamar felismerem a helyi rendszert és kiszűröm a turistás, lehúzós dolgokat.  Itt viszont minden tudásom cserben hagyott. Teljesen tanácstalan voltam a sok S1. R2, Tw3, N és hasonló kódolt hülyeségektől és egy helyben toporogtam. Tetszett azonban, hogy ezt megoldandó,  nyugdíjas néniket -bácsikat alkalmaznak – “ Can I help you?” ( segíthetek ) feliratos pólóban, hogy leszólítsanak szükséged -e van segítségre. Hát bevallom, igenis volt, így két perc múlva már vettem is  a buszjegyet . 

Érkezés Rotorua – ba: kb 70 km utaztunk, hogy elérjük a maori falut, Whakarewarewa-t. Érdekes egy közösség, a tetkóik hűen tükrözik a kultúrájukat, ami a faluban felállított totemeken is visszaköszönt, ahogy mondják mindegyiknek egészen pontos jelentése van. Csak azt nem értem, hogy az európai ember miért választ ilyent és varrat magára ?  Az őslakosok nem élnek elszigetelve. Igaz, ezzel ugyan ki vannak szolgáltatva a turistáknak – de végül is nagyrészt belőlük élnek. Elképzeltem,  hogy otthon mennyire örülnének, mondjuk pl. Kövecsesen, hogy  naponta turisták özönlenék el a falucskát és fotóznák minden egyes szegletét, néhol a nyitott ajtón át, még  a nappalit is. 

Bár alaposan körülnézve, de igyekeztünk  mihamarabb átkelni a falun. Útközben szóba elegyedtem egy maori nővel, akinek a háza csupán két méterre volt egy forró gejzír mellett. Fesztelenül beszélgetett, hogy lenne-e kedvünk együtt főzőcskézni. Hát hogyne lenne ! Miközben csevegtünk egy vékony,  pelenkaszerü anyagba rakta bele a kukoricát , amit aztán egy hosszú zsinegen a fortyogó gejzírbe engedett bele. Mindeközben a kötél végét egy sziklához erősítette. 10 perc múlva készen is volt a finom csemege. Takarékos dolog , de én nem biztos, hogy egy tüzes óriásfazék mellett nyugodtan aludnék. De ez én vagyok. 

Átkelés a tavon

A hőmérő higanyszála egyre magasabbra kúszott, lassan szedtük a levegőt  és igyekeztünk mielőbb elérni a túrautat. Néhol még találkoztunk turistákkal, de ahogy távolodtunk és  egyre halkult  a maorik ritmusos éneke, ők is elmaradoztak, mígnem csak a susogó természet, a madárhangok,  és a néhol felbukkanó kék vizű tavakon kívül már csak ketten bandukoltunk. Hamarosan elértük a forró vizű tavat. Az átkelést az apró szigetekkel felszabdalt, gőzölgő tavon egy tekervényes, cölöpökön álló ösvény biztosította. A látvány annyira lenyűgöző, hogy percekig meredten  bámultam. A maorik nyilván 20 perc alatt kelnek át rajta, de nekünk ez lényegesen tovább tartott, tekintve, hogy ez számunkra amolyan tátott szájas történet volt.. 

Miután sikeresen visszatértünk a maori civilizációba, vásároltunk néhány kézműves terméket és elhagytuk a falut, hogy megkeressük a buszt, ami visszaszállít minket  Rotorua központjába. Itt vannak az ún. polinéz fürdők, ahol leginkább mozgásszervi betegségeket gyógyítanak, sikeresen. Rotorua amolyan fürdőváros. Sajnos a Viktória korabeli fürdőház éppen felújítás alatt állt, de a királyi angol kert viszont olyan rendezett és szépséges, hogy bőségesen kárpótolt minket. A kényes pontossággal nyírt, nagy négyzet alakú, füves pályákon ádáz bowling csatákat vívnak a klubtagok. Mert ez így dukál a Royal Garden-ben (királyi kert). Klassz egy hely és nagyon jó hangulata van. 

Estébe hajlott, mire aztán meglehetősen fáradtan visszaértünk Taurangaba, ahol egy kirakodóvásárban nem tudtam ellenállni egy igazi, csokiban tocsogó churrosnak (imádom a spanyol konyhát) … Most adtam a diétámnak rendesen! Leheveredtünk a füvön falatozó hazaiak közé és hallgattuk az önkéntes zenészek halk country muzsikáját. Egy nap tökéletes lezárása volt.

2. nap : a hegy. Korai kelést terveztünk, mert a cél a Maunganui hegy megmászása volt. Csak könnyű felszerelést vittünk magunkkal ( esőkabát, vékony pulcsi, sapka, szemüveg és persze víz. ) 

Az eredetileg kiválasztott könnyebbik útvonal nem jelentett kihívást, így még a kapaszkodó elején áttértünk a nehezebbre. Kb. 500 m erős kezdés után két súlyos lélegzetvétel között azért eszembe jutott: hogy, vajon menni fog ez végig ? Dőlt rólunk a víz. A hegy erősen benőtt kissé meredek útvonalán más volt az időjárás, mint a tengerparton – sokkal melegebb és páradúsabb volt a levegő.  Másfél órás erőltetett menet után már megközelítettük csúcsot. Aztán szokásomhoz híven – ahogy az életben is szoktam- a sokkal nehezebb ösvényen folytattam az utat, immár egyedül.   

A látvány azonban mindenért kárpótolt és pompás helyről adatott meg a kilátás. Az más dolog, hogy a visszaúton araszolva, néhol fenéken csúszva jöttem le. Később, amikor már a tenger felől néztem fel a hegyre, jöttem rá, hogy egy több méteres egyenes sziklafalon egyensúlyoztam. Ha belegondolok…. de inkább nem teszem. Szóval kalandnak lenni kell. 

Pár órával és sok kilométerrel később már egy  igazi kivi pubban illatos kávé és egy pohár jófajta pinot noir mellett üldögéltünk és pihentünk. 

Őszintén: nehéz szívvel hagyjuk itt mindezt, nem tudjuk mikor vagy hogy egyáltalán visszatérünk -e, hiszen az út ide nagyon hosszú.  Most már értem, hogy miért itt telepednek le itt európaiak, sok ezer kilométerrel odébb hazájuktól. A nyugodt, laza , de leginkább a természetközeli életforma nagyon vonzó.  A helyiek pedig: kihasználva a hely, a klíma adta lehetőségeket: futnak, bicajoznak, túráznak, kajakoznak, úsznak, vitorláznak stb. vagy vasárnap egyszerűen a tengerparton piknikeznek és jókat falatoznak.  

Másnap, bár kicsit fájó szívvel megint útra keltünk, folytattuk utunkat Dél Ausztráliába,  Eden ( vagy Éden?😊) kikötőjébe tartottunk, ahol a kisvárosi bálnavadászokról komoly legendák keringenek és ahol csodaszép tengerpartok vannak. Ezt a részt már  itt találod. 

 

 

One thought on “Új Zéland, a csoda

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: